“egy pályakezdőnek esélye sincs egzisztenciát kiépíteni” - Múzeumi Kilépő sorozat 3. rész
Számos cégnél a kilépésnél is készül interjú, hogy a szervezet felhasználhassa a távozó munkatárs tapasztalatait a fejlődésre. A "státuszváltás" apropóján a múzeumot elhagyó szakemberekkel készített anonim interjúkat közöljük az Open History blogján, míg a MúzeumOD blogján a vezető- és szervezetfejlesztési tanulságokat összegezzük.
Miben hasonlóak?
Mindhárman több mint 5 évet dolgoztak múzeumban, és munkatapasztalataik legalább felét a múzeumi munka teszi ki. Mindhárman elkeseredtek, a helyzetük, a munkájuk ellehetetlenülését élték meg: egzisztenciálisan, szakmailag - a szervezeten belüli helyzetből adódóan és a fenntartóval kialakult reménytelen helyzet okán.
Amikor a jogviszonyváltás híre megérkezett, két válaszadónk döntött úgy, hogy feláll. Egyikük egy nap alatt, a másik egy másfél éves mérlegelés végére tett most pontot. A harmadik válaszadó korábban lépett ki, minthogy a jogviszonyváltás befolyásolhatta volna a döntését, fél éve mérlegelte már a váltás lehetőségét, amikor az meg is testesült az életében.
A rövid válaszok sarkos képet adnak a vezetői kompetenciákról: a hozzáállás gyökeres megváltoztatása, határozott kiállás a fenntartóval szemben egyértelműen igényként jelenik meg a válaszokban. Ezt húzza alá az a válasz is, ami már feltételezhetően keserűségből született: “mit tanácsolnál munkahelyi vezetődnek?” … “Mondjanak le.” minden egyéb komment nélkül.
Minden út elkezdődik valahol
Ezek a keserű szavak olyan emberek szájából születtek, akiknek gyermekkori álma teljesült a múzeumi alkalmazással, akik arról is lemondanak most, hogy “a hobbim lesz a munkám”, akik hittek a szakmaiság megtartó erejében, akik közös értékrendet akartak szolgálni, nevezetesen a kultúra átadását és a közösségek építését, amikor beléptek erre a területre. Keserűen álltak fel.
Legjobb tanácsuk
Válaszadóink legjobb tanácsa egy friss múzeumi belépőnek árulkodó: a fizetésekről, az egzisztenciális lehetőségekről, a mindehhez szükséges kitartáshoz, de ez persze nem titok, mondhatni köztudott. A felvetés, hogy “szabadidejében önkéntesként segítse a múzeum munkáját” mégis új perspektívát nyit, új reményt ad: nem kell lemondani az értékek ápolásáról és átörökítéséről, csak más formát javasol. Vajon az új egzisztenciális lehetőségek között, amit találnak a válaszadóink, megengedik-e maguknak, hogy idejük elenyésző részét múzeumi önkéntességre fordítsák. Nekem úgy tűnik, hogy a múzeumi önkéntes szervezőknek új lehetőség nyílhat, ha megtalálják a frissen kilépett munkatársakat, és visszaintegrálják tudásukat. Hol tartanak önkéntesek tudatos szervezésével ma a múzeumok?
Az egyik tanács azonban messzebre visz: mennyire néznek ma körül a múzeum berkeiben azok, akik a pályájukat itt képzelik el. A raktárak állapota sokat elárul a gyűjtemények felelőseiről, hiszen a pénzhiány nem lehet válasz mindenre. Ezzel felmerül az a kérdés is, hogy milyen kiválasztási módszerek működnek ma egy múzeumban? És vajon a szervezeti és osztályvezetők kölcsönös ismerkedésre használják-e fel találkozást, ahol lehetőséget adnak kérdezni is, ezzel meghívva az érdeklődők kíváncsiságát, vagy csupán egy kötelező (sokszor hiányzó) körről beszélünk, és örülnek, hogy találtak valakit, aztán meglepődnek, ha az illető hamar továbbáll. Talán nem véletlen, ha azt gondolom, hogy ez a keserűség, amiről itt olvashattunk, a múzeumi középvezetői rétegben is lecsapódik, mégha másképpen is.
Te is kiléptél a múzeumból, vagy ismersz olyat, aki nemrég hagyta ott múzeumi munkahelyét?
Válaszolj Te is a kérdésekre ezen az űrlapon keresztül!
Válaszolj Te is a kérdésekre ezen az űrlapon keresztül!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése